Az összes könyv azt hajtogatta, hogy természetes túlterheltnek éreznem magamat a szülés után. Természetes, hogy az apukáknak szükségük van egy kis bemelegítő-időszakra. És mégis…
És. Mégis. A tanácsok sosem voltak mélyebbek ennél. A napokból hetek, majd hónapok lettek. Izzy már mászott, és ez jó volt. Nem nagyszerű, de jó, aztán egyre kevésbé lenyűgöző, majd végül egyszerűen semmilyen, mert még mindig nem éreztem semmilyen kötődést. Olyan volt, mint várni egy olyan vonatra, ami soha sem érkezik meg, vagy mintha átvertek volna egy teljesen hétköznapi üzletben.
A kislányunk gyakorlatilag csak egy kiabáló bútordarab volt. Senkinek sem mondtam ki ezt. Egyáltalán ki mond ilyesmit a lányáról? Megpróbáltam inkább kizárni a problémát a fejemből, és egész jól működött. Még akkor is, ha a feleségem éppen nem volt otthon, a gyerek pedig az arcomba sírt volna húsz percen, egy órán, vagy három órán keresztül. Sosem tette ezt anyámmal, a bébiszitterrel vagy apámmal, és sehogy sem voltam képes lenyugtatni.
Az egyetlen dolog, amiről minden könyvben olvastam, hogy a szülők első éve kemény dió. Alig eszel és alig alszol, néha hetekig is, vagy akár egy egész éven keresztül, hogy ez a kis husigolyó annyit ehessen és alhasson, amennyire csak szüksége van. Mindezt miközben a munkáddal és az életed többi részével is foglalkoznod kell. Roncs voltam – a feleségem, aki a régi munkahelyén dolgozott, miközben vigyázott a lányunkra, még rosszabb passzban volt. A kapcsolatunk egyetlen nagy veszekedéssé alakult át, aminek sem az alvás, sem a másnap nem vetett véget.
Aztán valahogy vége lett. Nem tudom megmondani, hogy melyik napon, vagy melyik hónapban történt, de elérkeztünk egy nyers, elkeseredett normalizáláshoz, amely idővel egyre kevésbé volt nyers és elkeseredett, míg végül sem nyers, sem elkeseredett nem volt.
Miután Izzy elkezdett aludni éjszakánként – úgy egy év után – a dolgok egy kissé jobbá váltak. Később minden hónapban egyre inkább, aztán minden következő évszakban vagy évben is. Száz apró mérföldkő volt, a legtöbbet pedig már el is felejtettem. Most rendben vagyunk – legalább is annyira, amennyire két fiatal szülő rendben lehet – de fogalmam sincs, hogyan jutottunk el idáig. Egyszer még lehetetlennek tűnt.
Ez a szülőség egyik univerzális igazsága: semmi sem kiszámítható benne. Vannak jellemző pontok, de ezek ritkán jelennek meg amikor és ahogy számítasz rájuk. Az alábbiakban leírom, hogy mit is jelent újdonsült apukának lenni. Amiről az emberek nem beszélnek, és amiről a könyvekben nem olvashatunk. És végül arról az abszurd elvárástól, hogy tudnod kellene, hogy mit csinálsz. Mert mondhat bárki bármit – magadtól nem fogod tudni. Millió és millió évünk volt rájönni az emberiség túlélésének legfontosabb részére, és – az orvostudományt leszámítva – az egész bolygó lényegében csak improvizációval működik.
És ez nem baj, mert rákényszerít arra, hogy légy ott a pillanatban. Úgy valószínűleg többre is emlékszel majd belőle. Például, hogy a szülészeti osztályon milyen szagok terjengtek (fertőtlenítő és liliom). Mit csinált a feleségem (kinyomott egy élő embert a testéből, és visszautasította a kórházi zselét, mert a tipikus terhes-anyuka logikája számára túlságosan „zselészerű” volt). És hogy milyen volt először a kezemben tartani a lányomat.
Gyakran támaszkodom erre az emlékképre – a súlyára a kezeimben, érzékeny, csendes lehetőség. Emlékeztető, hogy fogadjuk a dolgokat, ahogy jönnek.
Izzy már majdnem négy éves. A második lányunk, Evie lassan kettő. Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mennyire szeretem őket – sokkal jobban, mint hittem, hogy lehetséges szeretni valakit. Nem tudom elképzelni, hogy mit hoz számukra az élet, de azt kívánom, hogy ezt az egyetlen dolgot tudtam volna akkor és ott – a szülőszobában:
A nehézségek csak leküzdhetetlennek TŰNNEK. De ez még nem jelenti, hogy azok is.
