Szerencsére, a dolgok kezdtek jobbra fordulni a következő évben, amikor 13 éves lettem. Alkalmazkodtam az új kultúrához, továbbá javulni kezdett az angolom, és az egészségem is, habár csak fokozatosan.
16 éves voltam, amikor láttam az első X-Men filmet, és megváltoztatta az életemet.
Láttam a mutánsokat, akiket – akárcsak engem – sugárzás ért. Emlékszem, ahogy örömkönnyeket sírtam a film közben, mert olyannyira tudtam azonosulni a karakterekkel. Úgy éreztem, hogy magamat nézem a képernyőn. Csatlakozni akartam hozzájuk. Az X-Men tagja akartam lenni.
Akkor volt először, hogy nem áldozat vagyok, hanem túlélő
Miután láttam azt a filmet, elkezdtem járni az első pszichológiai kurzusomra a középiskolában. Ma pszichológusként dolgozom, és arra szakosodtam, hogy szuperhősöket és más kitalált történeteket használok arra, hogy segítsek az embereknek feldolgozni a traumáikat.
Még ma is kínoznak a migrének és a rohamok, de már sokkal ritkábban.
Észrevettem, hogy a tudatosság, a légzőgyakorlatok, és a meditáció igazán sokat segítettek abban, hogy kezelni tudjam a fájdalmaimat. Sokat fejlődtem azóta, hogy tényleg elhittem, hogy nem fogom megélni a felnőttkort.
31 éves koromra jutottam el odáig, hogy újra beszélni tudtam Csernobilről. Sokáig maga a szó, hogy Csernobil is nagyon felzaklatott. Most már sokkal egyszerűbb beszélni róla, és minél többet beszélek róla, egyre könnyebbé válik.
Ennek ellenére az HBO „Csernobil” című sorozatát nézni teljesen más dolog – még az első epizód megnézése is egy fájdalmas, megterhelő kihívás volt megnézni. Látni, ahogy a karakterek nemtörődöm módon kezelik a helyzet fontosságát, miközben látják, hogy mások belehalnak a sugárbetegségbe eszembe juttatta azokat a szörnyűségeket, amiken sokan a mi népünkből is átestek.
Az érzelmek egész tartománya borult rám, úgymint a gyász, a rémület, és a bánat. Eddig még nem sikerült többet megnéznem az első résznél – de egy nap, remélem lesz erőm végignézni az egészet.
Forrás: www.womenshealthmag.com
